BOTPUSZTA TÖRTÉNETE

December 8-át ünneplik a Szeplőtelen Fogantatás, latinul Immaculata Concepcio, a Napbaöltöztetett Asszony, zalai kifejezéssel Eketiltó Boldogasszony napját. Bot falu első fennmaradt írásos említése 1280-ra datálható, és tudjuk, hogy a falu papjának neve 1333-ban István volt, de számunkra érdekesebb az, hogy a falu a pápától a Szeplőtelen Fogantatás napjára kapott búcsúengedélyt 1402-ben.
Vajon miért volt ennyire fontos település az Árpád-korban Bot? A házak a domb Nyugati oldalán, körülbelül 150 méter hosszan helyezkedtek el erdővel övezve és a domb maga egy biztonságos, jól védhető, természetes erődítmény volt: U-alakban időszakos mocsár vette körül. A domb tövében országos útvonal vezetett Boton és Etyeken keresztül. (Mai hasonlattal: mintha Botpusztán lenne az Ml-es sztráda egyik csomópontja.) Az Esztergom-Zsámbék-Pécs, vagy pedig Kalocsa felé vezető út a honfoglalás, de még inkább Szent István után a legfontosabb városunkból, Esztergomból vezetett az ország tengelyében Dél felé. Valószínűsíthető, hogy a Komárom-Bicske felől érkezők a csicsaki úton, a Szilos patak mentén érkeztek Botra, és itt tudtak a pécsi útra rátérni. (A pontosabb, korabeli útvonal: Etyek-Kuldó-Tordas-Martonvásár, majd Besenyő-Földvár-Pécs vagy Besenyő-Szigetfői gázló-Solt-Kalocsa felé.) A település fontosságát emelte az, hogy 1333-ban Boton kórházépület is volt.
A boti település hangsúlyos voltát nemcsak a kórház - az "ispotály" - bizonyítja, hanem a dombtetőn egyedül álló magas kőtemplom is, ami az 1200-as évek végén egy irat szerint már bizonyosan létezett. Ezt a templomot az 1400-as években lebontották, s egy rövid falszakaszt meghagyva sokkal díszesebbé, gazdagabbá: szebbé építették. Később majd látni fogjuk, hogy ez a templom a törökkorban részben összedőlt, de az 1700-as években újjáépítették.
A török hódoltság idején a virágzó település elnéptelenedett: tatár hordák hurcolták el a lakosokat rabszolgának. Megszűnt létezni a mai Botpuszta és Háromrózsa között kb. félúton a valamikori Nagybáté nevű falu is, bár a törökkori adóösszeírásban még lakott településként szerepelt. Szomorú érdekesség, hogy ezen összeírás alapján nyomon követhetjük Boton a mezőgazdasági termőterület fokozatos lepusztulását.
A törökök kiűzése után az egymást váltó tulajdonosok nem telepítették be a falut, hanem bérbe adták - az ekkor már Botpusztának is nevezett - birtokot, ahol egy ideig csak egy juhász lakott családjával együtt. (Megtörtént, hogy az etyekiek is birtokba vették ezt a földterületet. Ugyanúgy vita alakult ki ebből az esetből, mint később az etyeki tó és malomgát alatti boti halastó létesítéséből: a földuzzasztott vízszint miatt sehogy sem tudott működni a két etyeki vízimalom.) Ha már az elnevezésről történt említés, az etyek szó női keresztnevet vagy az ettek szó díszes, olykor arannyal-ezüsttel kirakott, és "rangot" jelző női ruhaszegélyt jelent (érdekesség: nyugat-virginiai mingo nyelven etyek kwá annyi, mint dél felé). A bot vagy bod szó alakot, személyt, embert jelent. Mindkettő honfoglalás kori, török eredetű szó, az utóbbi ugyanazon tőből ered, mint például Buda. Megjegyzésre érdemes, hogy a Képes Krónikában szereplő (talán téves?) névmagyarázat szerint a "bot" szó követet jelent.
Tehát a török uralom megszűnése után a falu csak lassan kezdett új életre kelni. Jelentős változás csak 1754. után következett be, amikor itt a Tosch (Toesch) család kastélyt, és az épületen belül - ahhoz csatlakozva? - egy kápolnát építtetett. 1758-ban Bia és Torbágy birtokosa, Szlavniczai Sándor Antal báró megvásárolta a boti és csonkatebei birtoktestet is. Ettől kezdve sorra épültek a lakóházak, az itt élők száma rövidesen meghaladta a százat. Ugyancsak 1758-ban a spanyol alapítású, de elsősorban Magyarországon kifejlődő Nazarénus rend két szerzetesének elkezdték "rendbehozni" a jelenleg is meglévő templomot, majd később felépítették mellé a rendházat is. Mária Terézia császárnő megszüntette a rendek egy részét, így az itt élő olasz szerzetesek másik kolostorba, majd később hazájukba költöztek.
Az 1805-ben született birtokos, Sándor Móric gróf sikeres és gazdag ember volt: nagyszerű "ördöglovas", és hódításával is ismertté tette nevét: feleségül vette Metternich kancellár lányát, Paulinet. Egészen 1945-ig a Sándor-Metternich család birtokában volt Botpuszta. Talán jól jellemzi az itt folyó mezőgazdasági termelés nagyságát és jellegét néhány adat a XIX. század végéről: 2 gőzcséplőgép, 1 lóerejű cséplőgép, 36 vaseke, 9 vetőgép tartozott a felszereléshez. De nem lehetett mellőzni a kézierőt sem: aratáskor még 70 kaszás is vágta a rendet.
1850-ben már önálló adóközség volt Bot, saját elöljárósággal és választott bíróval. 1927-ben a települést Etyekhez csatolták. Az itt lévő kápolnát a II. Világháború végén az oroszok istállónak használták. (1944. december 24-én foglalták el Botot.) A település elsorvadása akkor gyorsult fel, amikor 1957-ben a laktanyában a magyarokat az orosz katonaság váltotta fel. 1985-ben a kápolnát az Országos Műemlékvédelmi Hivatal helyreállította. Az utolsó helybeli - tehát itt, a tanyán élő és eredetileg is botpusztai - lakost 1987-ben ütötte el egy autó a biai úton.

Szeplőtelen fogantatás

A középkori francia hagyomány szerint a Szeplőtelen fogantatás ünnepének szerzője egy magyar pap, Magyarország királyának féltestvére volt.
A franciskánus Kazinczy-kódex legendája alapján: "Szent Alzelmus írja: vala franciabéli Károly királnak idejében, ezön királnak udvarába egy ifjú, ki vala az magyari királnak atyjafia." Felébredve a királyfi, mindíg első gondja volt, hogy elvégezze a Szent Szűz kis officiumát. Amikor pedig egyszer betegségbe esett, megfogadta, - ha Mária meggyógyítja, - örök tisztaságban fog élni.
Amikor a királyi trónusra került volna, jegyest választottak neki. Éppen az esküvőre indultak, amikor eszébe jutott, hogy a zsolozsmát még nem szolgálta el. Amikor a szövegben ezekhez a szavakhoz ért: "mel szép vagy és mel ékös drágalátos jegyösöm", megjelent neki a Szűz, és így válaszolt: "ha szép vagyok és ékös, miért hagytál el engömet? Mit parancsolsz, hogy tegyek?" - kérdezte az ifjú. Mária így szólt: "ha az te jegyösödet énérőttem ez világon elhagyod, az mennyországban engömet nyersz jegyösül, és ha az én fogantatásomnak napját esztendőkéd illendöd, mennyországban megkoronáztatol." A királyfi elhagyta földi jegyesét, elbújdosott és Aquileia környékén remetéskedett. Nemsokára azonban a híres város patriarchájává választották, "és osztán Asszonyunk fogantatását nyilván prédikálá és illenie szörzé."

A boti kápolna

A lépcsőfeljáró melletti vakolatlan felületnél láthatjuk az eredeti, kb. 700 éves falmaradványt. Az első kőtemplomban, melynek ez a falszakasz egyik szögletét képezte, építészetileg még külön egységet alkotott a szentély. Ezt mutatja az épület előtt, majd folytatólagosan a belső térben is az eredeti alapozásra rakott, 1985-ben készült kősor. Az 1400-as évek végén épített későgótikus templomban már összefüggő térben volt elhelyezve a szentély és a gyülekezetet befogadó templomhajó. Nagyon szép hálóboltozat alkotta a mennyezetet: a fal mellett álló ún. féloszlopok és a falban lévő gyámkövek tartották azokat a boltozati kőbordákat, amelyek a középen csúcsívesen összeboruló födémet segítették tartani. Ezeket az eredeti gyámköveket, a boltozatot és az akkori mennyezet magasságát mutatják a vakolatlan függőleges kövek, valamint az azoktól fölfelé kiemelkedő íves falfestés. (A megmaradt, a kápolnában most is látható faragott kövek nagyreszt ebből a korból származnak.) A templomba akkoriban Etyek felől lehetett belépni. A padló döngölt agyag volt, a jelenlegi járószintnél valamivel melyebben.
Különös érdekességet jelent kívül, a kápolna egyik sarkán lévő kőbe karcolt jel, ami a sámánhit sok-sok évszázados fennmaradását bizonyítja: rontás-, vagy bajűző céllal vésték az épület falába.
A falu a törökkorban (1562-re) lakatlanná vált. Az erdő közepén álló, magára hagyott templom teteje és boltozata beomlott, a nyugati oromfala kidőlt. (A templom külsején most a durvább vakolat jelzi a máig megmaradt, 1400-ból származó falszakaszt.)
1758-66. között épült újjá először a templom, - oldalt elhelyezett, az épület vonalából kissé kiugró alaprajzú toronnyal, amit a torbágyi templomokhoz hasonlóan gúlaformájú sisakkal fedtek - és mellette, hozzá kapcsolva felépült az olasz nazarénus szerzetesek számára a rendház is. A templomot 1768. augusztus 31-én szentelte fel Koller Ignác veszprémi püspök. A következő évben az egyház harangot kapott.
Ekkor - mint tudjuk - Etyek felől volt a bejárat. Az oromfalon két ablak volt. Az egész templom ki volt festve, mint ahogy a jelzésszerűen meghagyott ablakmélyedésekben valamennyire még láthatjuk. Ekkor még a mainál jóval kisebb karzat volt, amit egyetlen oszlop tartott. (A karzat a templom kegyurának volt fenntartva.)
1794-ben az épületet erősen átalakították. Az addigi bejárat helyén a két támpillér között szószékfeljáró épült. Megnyitották a jelenlegi kaput, s fölötte ablakot ütöttek ki a falban, a régieket pedig befalazták. (Az akkori küszöb a jelenlegi alatt 22 cm-el lejjebb helyezkedik el.) Ekkor épülhetett a mostani formájú, hagymakupolás torony. Íves vonalú, nagyobb karzatot alakítottak ki és két oszlopra helyezték. A belső tér téglaburkolatot kapott és ekkor került helyére a mai oltár. Kívül új támpilléreket húztak fel, ezért - a jelenlegi karzat könyöklőjénél lévő - ablakot kénytelenek voltak befalazni. (Ezeket a kifelé dőlő, ormótlan támpilléreket 1985-ben lebontották.)
A templom negyedik átépítése 1872-ben történt. A téglaburkolatot kelheimi kőlapra cserélték le és újra megemelték a falkoronát.
1930-ban még fazsindely fedte a templomtetőt.
1981-ben Juan Cabello régész feltárta a templomot. 1985-ben, mielőtt a torony ledőlt volna és a födém teljesen leszakadhatott volna, - részben Steinmüller János atya, etyeki esperes-plébános áldásos buzgalma és gondoskodása nyomán - az Országos Műemléki Felügyelőség színvonalas munkával helyrehozta, újjáépítette a kápolnát.

A nazarénusok szigorú rendje

A hazánkba érkező két olasz szerzetes számára épített - boti templommal egy épületegyüttest alkotó - rendház az Árpád-kori temető területére esik. (A templom mellett körben, a fennsíkon mindenhol sírok vannak, a felvezető út mellett az utolsó pestis- vagy kolerajárvány idejéből való tömegsírt tártak fel.)
A "Názáreti Jézus vezeklői", vagy másképpen a "Nazarénusok szigorú szerzete" spanyol alapítású rend volt. 1752-ben alapította Juan Alfonso Valera y Losada. (Egyébként mindennek semmi köze sincsen a mai nazarénus felekezethez.) Számunkra érdekes, hogy még Valera előtt az első három spanyol szerzetest gróf Barkóczy Ferenc egri püspök szentelte pappá 1755-ben. (A szerzeteseknek egyformán olasz keresztnevük volt: Giuseppe és Giovanni.) A szigorú szerzeteseket "sarutlanoknak" is nevezték, mert nem hordhattak lábbelit, de fejfedőt sem. Viseletűk barna színű, durva posztócsuha volt, szőrből készült cseresznyepiros, fehér végű övvel. (A laikusok az övön fekete bojtot viseltek.) Koldultak, vagyis az utcán az egyik barát nagyobb keresztet vitt, a másik csengettyűvel és kosárral kísérte. A kegyadományt csak három napig tarthatták maguknál, azután a szegényeknek kellett kiosztaniok.
A rend magyarországi vonatkozásait kövessük nyomon az egyik Egerben felszentelt pap, Giuseppe Crespo vándorlásával, részben egy 1867-ben írt könyv, "A szerzetes rendek egyetemes története" alapján. Tehát Giuseppe, vagyis József atya Botpusztára költözött, 1758-ban már dokumentálhatóan itt volt társával együtt. Lehet, hogy a templomot éppen ők festették ki, de az biztos, hogy a meleg időjáráshoz szokott emberek télen igencsak fázhattak mezítláb és hajadonfőtt. Később a könyv szerint ebből a "szép erdős helyen feküdt remeteségből" átköltöztek előbb az Esztergom melletti Pélyi (ma Páli-) Szentkeresztre, s onnan a Nyitra melletti kövesdi, vagyis máriahegyi rendházba. (Velük érkezett a különös nevű Hofffleischhocker atya is.) Ez utóbbi rendház melletti templomot az Eger közelében lévő felsőtárkányi Segedelemvölgy kápolnájával együtt a Boldogságos Szűz tiszteletére szentelték fel. Az 1760-as években az egész Európában tíz nazarénus rendház volt, melyből négy Magyarországon működött. Mária Terézia, majd II. József császár a rendeket feloszlatta. Az utolsó magyarországi nazarénus szerzetes, Dzurik Antal atya 1812-ben halt meg Mocsonokon.
A rend - olasz leírásában szereplő - nyolc kiemelkedő személyisége közül az egyik az éppen a Magyarországon felszentelt - majd valószínűleg egy évtizedig Botpusztán szolgáló - Giuseppe atya volt, a másik Antonio Tapies, akit ugyancsak rendfőnökké választottak. Ő valójában magyar ember, eredeti nevén Tapits Antal volt.
1935-ben a pápa feloszlatta a rendet. 1980-ban még élt az utolsó szerzetes atya, Primo Truscelli.
Jelmondatuk: Jezus Nazarenus refugium nostrum, azaz: Názáreti Jézus a mi menedékünk. Ha Botpusztára gondolunk, a régi épületek közül valóban az egyetlen az, ami a történelem viharait átvészelve, hosszú évszázadokon keresztül mindig megújulva fennmaradt, az egyetlen menedék, az Isten háza, a templom.