KÉT TÖRTÉNET,
AMI PONTOSAN ANNYIRA PÁRHUZAMOS, MINT AMENNYIRE NEM

Az első csillagok felkeltével lassult a karaván, majd egy lejtő alján intett a vezető, és megálltak a tevék, lekászálódtak az utasok. Nem voltak sokan, tizenhárman kezdték felverni a sátrakat az öt babiloni csillagásszal együtt, akiket a nép bölcseknek, és egymás között Marduk-papoknak nevezett.
Ők aznap csatlakoztak a többiekhez, még fáradtan az előző napi ünnepség után. Erről beszélgettek étkezés közben, magától értetődően az égboltot nézegetve, bár a porosabb levegő miatt sokkal kevesebb égitestet láttak, mint a babiloni zikkurat tetejéről. Egy évszázad alatt háttérbe szorult a nagy Marduk csillagisten tisztelete, és pontosan az ő régi ünnepnapján, szeptember 15-én ünnepelte a nép Ahura-Mazdát, az új istent.
Valamikor annyira meghatározó volt a vallásuk, hogy az ősi Babilonban még az utcákat is a fő égtájak irányába építették. Aztán jöttek a pártus hódítók, és velük együtt egy messziről jött vallás hatalmasodott el a városlakókon. És éppen arra az évezredek óta fényeskedő ünnepnapra tették az új istenük napját a pártusok – mondogatták kedvetlenül a csillagászok.
Fölöttük az ősi hitük képe, az éjszakai égbolt mindenre magyarázatot ad. Hét évvel ezelőtt kiszámították, és akkor meg is hirdették a nép előtt, hogy egy nagy messiáskirály fog születni Júdeában. Ezt abból következtették ki, hogy a királycsillagot, vagyis a Mardukot fél éven belül háromszor közelíti meg a másik vándorbolygó, a kitartó Ninurta a Júdeát jelentő Halak csillagképben. Harmadszor éppen akkor, amikor terveik szerint Jeruzsálembe fognak érkezni. Ennek bizonyossága a Marduk-papok számára létfontosságúvá vált, ezért indultak el a veszélyes karavánútra. A következő év elején majd vissza fognak térni a születés nagy hírével, és akkor bizonyítottnak látja a nép a hitük erejét. És akkor hiába rombolták le a pártusok a templomokat – a nyolcemeletes zikkurát kivételével –, mert a nép melléjük fog állni, és újra ragyogni fog a legfényesebb vándorcsillag, Marduk tisztelete.
Múlt az idő, már heteken keresztül ment a karaván. Az emberek megismerték egymást. Esténként a csillagászok elmondták a társaiknak az égbolt különlegességeit. Azt a legfontosabbat is, ami utoljára sok-sok évszázaddal azelőtt történt, mint amit az út közben mindannyian megfigyelhettek. A két legfényesebb vándorcsillag fél éven belül háromszor közelíti meg egymást a Halak csillagképben. Másodszor éppen az indulásuk idején volt így, és esténként nézték, ahogy egyre inkább távolodnak egymástól a csillagok. A karaván többi tagja már tudta, hogy a többi csillaghoz viszonyított mozgásuk egyszer csak meg fog fordulni, aztán újra közelítenek egymáshoz és harmadszor éppen bő két hónap múlva érnek egymás közelébe, és pár napig nem is fognak elmozdulni egymás mellől.
Múlt az idő, hosszú idő óta már nem az Eufrátesz közeli, gazdag, bőtermő földek mellett haladt a karaván, arrafelé már nem voltak öntözőcsatornák, nem kellett kerülgetni az utakon haladó nyájakat, embert már alig láttak.
Egyre elhagyatottabb vidékre érkeztek. Már nem az Eufrátesz közeli, gazdag, bőtermő földek mellett haladtak, arrafelé már nem voltak öntözőcsatornák, nem kellett kerülgetni az utakon haladó nyájakat, embert már alig láttak.
Az egyik este sokáig beszélgettek a csillagászok, és amikor felébredtek, már kivilágosodott. Sietni kellett, a többiek már reggeliztek, mire ők összepakolták és a tevékre kötözték a két sátrat. Hosszabb útra indultak, hogy estére elérjék a sivatagos útszakasz előtt az utolsó szállást adó helyet egy nagyobb faluban.
Későn érkeztek a karavánszerájhoz. Különös volt, hogy nem fogadta őket a szokásos zsivaj, és nyüzsgés. Sehol senki. Megálltak az épület mellett, és a vezető mondta, hogy körülnéz. A fiatalabb csillagász bement az egyik ajtón.  Tömjén és illatos füvek igen erős, fojtó szaga fogadta. A félsötétben az egyik padon meglátott egy nagyon szép, színes gyerekruhát. Kihozta, és éppen mutatta a többieknek, amikor visszaért a vezető, aki rákiáltott, hogy azonnal dobja vissza a házba. Az ott lakók vagy elmenekültek, vagy meghaltak: az út szélén látott egy fekete himlős öregembert.
Azonnal elrohantak, továbbmentek, és rögtön kiderült, hogy a fiatalt elkerülik a társai. Különös volt úgy leülni vacsorához, hogy nem volt velük, és nem beszélt a neki nagyon hiányzó gyerekeiről. Nem mondta velük együtt az imát: „megadjuk az áldott nevű isteneinknek az illő részt minden javainkból” – majd késükkel egy falatot külön választottak az ételből, de kivételesen azt is megették. Nagyon nehéz időszak következett, mert a karavánszerájból nem tudtak élelmiszert venni a következő, sivár útszakaszra.
Két hét múlva megjelentek a tünetek a fiatalemberen, a himlő hólyagjai a kezén, majd egyre gennyesebben az arcán is. Messziről nézték. A többiek vizsgálták magukat, de ők nem fertőződtek meg. Keleti, Indiából jött betegségre gyanakodott a vezető, ami a himlő súlyosabb fajtája, igen sokan belehaltak. 
Ahogy közelítettek Tadmor városához, egyik este teljesen váratlanul megjelent három ember, és csatlakozott hozzájuk. A csillagászoknak nem tetszett, ahogy vizslatták őket, a tevéiket, málháikat. Félrehúzódva feküdtek le, még a sátraikat sem verték fel, igaz, meleg éjszaka volt. Éjféltájt egyenként elosontak, és sikeresen eltávolodtak a karavántól, majd tisztes távolban ügetőre fogták a tevéket. Telihold volt, jól látták az útirányt. Elindultak a legmagasabb dombra, hogy lássák, hogy jön-e utánuk valaki. Útközben meggondolták magukat, mert rájöttek, hogy ha üldözik őket, akkor azok is a magaslatra mennek körülnézni, ezért a homokos talajról elfordulva egy köves szakaszon irányt váltottak. Döbbenten látták, hogy a beteg társuk egyenesen továbbmegy, hiába szólítgatták, hogy jöjjön velük. Egy domb mögé értek, és felhő is jött a hold elé, megálltak, hogy kissé megpihentessék a hajszolt tevéket. Egyszerre felbukkant a három ember az éjszakában, majd a társuk nyomát követve eltűntek a szemük elől. Azonnal felszedelőzködtek, a karavánt jóval megelőzve érkeztek a városba.
Este imát mondtak önfeláldozó társukért.
Pár napig ott maradtak, de inkább a tevéket kellett táplálni, megpihentetni.
Újabb útszakasz állt előttük, Damaszkusz felé indultak. Sikeresen csatlakoztak egy másik, egészen Jeruzsálemig tartó karavánhoz.
Útjuk eseménytelen, de változatlanul küzdelmes volt, és végre megérkeztek a Damaszkusz melletti Babbila faluba, ahol a pártusok elől oda menekült csillagászok leszármazottai éltek. Már megtették az útjuk nagyobb részét. Csak egy napos pihenőt tartottak, és már szedelőzködtek, amikor indulás előtt nem sokkal az öreg, zsidó származású csillagász leült a többiekkel szemben, és elmondta, hogy erős hátfájása miatt nem bír tovább menni. Nem valósul meg régi álma, hogy a Babilonba hurcolt zsidó nép leszármazottjaként visszatérhessen egyszer elei földjére. Talán meghalni.
Akkor értették meg, hogy miért beszélt napok óta az őseiről, a vallásról, az írásaikról. Júdeáról, és a rómaiak elnyomásáról, és főleg a messiás-várásról, melynek híre eljutott a Babilonban maradt rokonokhoz.
Hárman mentek tovább. Már nem beszéltek a társaiknak a csillagokról. Ahogy besötétedett, az éjszakai égboltot nézték. Múlt az idő, Marduk és Ninutra, a két vándorcsillag egyre inkább megközelítette egymást. Erősen benne voltak az őszben. Az utazók már türelmetlenek voltak. Néha elővették a százszor megnézett ékírásos, égetett agyaglapot, és számolták a napokat.
Pár nap híján három hónapos utat megjárva érkeztek Jeruzsálem közelébe. Felvették a marduk-papok ősi, díszes szertartási ruháját, és a város kapujához érve az egyikük, aki beszélte a héber nyelvet, elmondta az őröknek, hogy a helybéli papokhoz igyekeznek.         
A szemben jövő karavánok utasaitól már tudták, hogy Heródes egyik felesége sem vár utódot. A papokról vártak valamilyen, ki tudja milyen útbaigazítást.
Azonban az őrök Heródeshez kísérték a csillagászokat, aki láthatóan rosszkedvűen ült a trónteremben. Már tudott az érkezésükről, sőt, jövetelük célját is ismerte. Ők elmondták a hét évvel azelőtti csillagfejtés részleteit. A közelben álló papok, tudósok megértették, és komolyan bólogattak. Heródes hozzájuk fordult. Egy öreg végül egy elfogadható megoldást javasolt, miszerint ha király utódjáról van szó, akkor Dávid király apjának lakhelyére, Betlehembe kellene menni a csillagászoknak. A fejedelem elküldte a babiloniakat, de megparancsolta nekik, hogy mindenképpen térjenek vissza hozzá, és mondják el küldetésük eredményét.
Mire megszabadultak a fejedelemtől, már sötétedni kezdett.
Látták esti felkeltében Mardukot, és közvetlenül mellette Ninutrát. A kiszámított együttállás hibátlan pontossággal bekövetkezett a tervezett időben, november közepe előtt. Ott voltak a céljuknál, de nem érték el azt, amiért jöttek. Bizonytalanul mentek Betlehem felé. Múlt az idő, és emelkedett a két vándorcsillag, és éppen az állatövi fény csúcsán fénylettek.
Azon tanakodtak, hogy a helybéli tudósok miért is küldhették el őket Jeruzsálemből. Rosszat akartak nekik? Végül rájöttek, hogy ellenkezőleg: ha ott maradtak volna a városban, keresve valamilyen királyi leszármazottat, Heródes bizonyosan a vesztükre tört volna.
Már majdnem beértek Betlehembe, amikor észrevettek néhány beszélgető pásztort az összeterelt állatok közelében. Röviden csak annyit mondtak, hogy egy gyermeket keresnek, akinek éppen akkor kellett megszületnie. A pásztorok örömmel újságolták, hogy a szélső házban valóban van egy újszülött. A különös idegenek a pásztorok kíséretében odamentek a házhoz, beléptek a szélső helyiségbe, és a pislákoló fénynél meglátták, hogy íme, ott van a gyermek.

Nos, hölgyeim és uraim, egy különös feladatot kapnak, amit meg is fogunk köszönni önöknek. Mielőtt részletezném, egy rövid kitérőt teszek. Mi, vagyis a második számítógépes generáció, már inkább a célt tartjuk elsődlegesnek, mint a hozzá vezető utat. Az eredményt. A konkrét hasznot.
Viszont a most induló kísérletben a célhoz vezető utat elemezzük. Röviden a feladat: fel kell kutatniuk bármilyen pozitív személyiséget – és most jön a lényeg –, a legnehezebb internetes útvonalon. A kritériumokat megkapják kinyomtatva. Azok, aki a 9-10-es, tehát a maximumot megközelítő nehézségi fokkal teljesítenek, azok nagyobb esélyt kapnak a jövő évben a fizetésemelésre.
A feladatot 2013. január 1-ig teljesíteni kell. És ahogy ötösével véletlenszerűen ülnek egy sorban, úgy alkotnak egy-egy teamet.
Még annyit, hogy minden információt megkapnak írásban, amitől nem térhetnek el a feladat teljesítése közben. Mintha éles helyzet lenne. Lehetetlen körülmények között kell felkutatni a célszemélyt. A kód pedig adott, bármilyen nyelven is hangozzék, és ez a szó a „csillag”. Nálunk, az USA-ban nem végezhetnek kereső munkát. Végezetül egy figyelmeztetés: ez a kutatás nem mehet a napi munkájuk rovására.
A professzor ezzel lezárta az igen kurtára sikeredett előadást. Három iraki fiatalember, és kettő, náluk valamivel idősebb nő ült egy sorban. Az egyik nő mosolyát aztán mindannyian viszonozták. Erre a férfi elmondta, hogy az egyetemen tanította a professzor, furcsa volt a gúnyneve – és betűzve mondta: LE F-T. Megmagyarázni már nem tudta, mert felálltak az emberek a hatalmas előadóteremben, és elindultak kifelé. Megbeszélték, hogy másnap ebédkor találkoznak.

A férfiak látásból ismerték a nőket. Az egyik zsidó kinézésű volt, a másikkal együtt ugyanazon országból jöhettek. Értették egymás nyelvét, ami úgy derült ki, hogy egyszer az egyik iraki véletlenül meglökte a nő tálcát tartó kezét, az odaszólt a másiknak, és amin jót nevettek.
Az ebédnél aztán a fiatalemberek szokás szerint kedvenc témájukról, a világűrben keringő műholdakról, a kontinens-közi adatátvitelről beszéltek. Az egyikük, a komolyabbik, érdekességként megemlítette, hogy egy Dél-amerikai író, Marquez elbeszélését olvasta – csak rövid írásművekre telik ideje –, amiben le van írva a „halálcsillag” szó az angolon kívül magyarul is. Erre a két nő megállt az étkezéssel, és döbbenten nézték a férfiakat. Így kezdődött az ismeretségük.
Nincsenek véletlenek – mondták később.

Pár nap múlva elkezdték a csapatmunkát. Végül a magyar nyelvet választották, hiszen az valószínűvé tette a nehezebb keresést.
Először a cégük, az Echelon belső alkalmazásával, egy speciális keresővel nézték meg a szót. Beugrott a Szeged nevű városban a Csillag-börtön honlapja. Beléptek az országos rendszerbe. Talán túlságosan sokáig tartott a rabok, és a börtön alkalmazottjainak elemzése. Utólag teljesen feleslegesnek értékelték ezt a hetekig tartó fázist, hiszen pozitív eredményt csak az alkalmazottaknál találhattak volna. Viszont a nehézségi fok megközelítette a tízest, ezért egy ideig kitartóan és alaposan vizsgálták a személyeket, és az egész rendszert.
Másodjára a szokványos keresőrendszerrel dolgoztak, és fokozatosan haladtak a legelőször beugró, és a közismert válaszoktól a néhány keresést mutató nevek felé, ahol nyilvánvalóan magasabb a nehézségi fok. Az egyiknél beugrott, szinte adta magát a Campaign For Courtesy mozgalom neve, és egy lista 126 névvel. Svéd, osztrák nevek is szerepeltek. Csillaghang Rádió honlapja. Itt már tanultak az eddigiekből, és a személyek vizsgálata után rögtön kiemeltek egyet, és egy képviselőnővel kezdtek foglalkozni. Kormánypárt. Rendkívül szimpatikus, és igen pozitív egyéniség.
Mégis fel kellett hagyni ezzel a vonallal is, hiszen az elérés nehézségi foka az ötöst sem érte el.
Következő találkozásuk alkalmával összegezték az addigi munkát. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy először a „lehetetlen” elérési útvonallal kell foglalkozniuk, és csak aztán érdemes a személyeket megkeresni. Addig nem folytatják a munkát, amíg valami extra nehéz feladatot nem találnak.
Közben az egyik nő váratlanul elutazott Izraelbe. Betegségről beszélt a kolléganője. Ezzel bizonytalanná vált a magyar nyelv használata, de már nem tudtak váltani.
Milyen települést keressenek? A térségben például Jeruzsálem biztosan nincsen, hasonlót sem találtak. Nincsen? Erre mondta a kolléganőjük, hogy van egy olyan falu az ukrajnai Kárpát-alján, amit Nevesincsnek írnak. Egyszerre felvillanyozódtak, hiszen ilyen különös, kemény feladatot biztosan nem talált senki sem a cégnél.
Teljes sikertelenség következett. Pontosan behatárolták a települést, de csak a vasútállomásra küldött levelekkel érhettek volna el valakit, de senkinek még a nevét sem tudták Nem volt a faluban internet, legalábbis nem tudták kideríteni. Kitalálták, hogy a Nagyberezna nevű közigazgatási székhelyen érdeklődnek. Küldtek egy mailt, amire csak hetek múlva érkezett válasz. Egyvalakinek van internete, aki súlyos beteg rokonánál élt egy ideig a Nevesincs faluban. Beszél angolul. De már nem lakik ott.
Ugyanakkor Nagybereznáról megkérték őket, hogy jelezzék vissza, ha sikerült megtalálni az illetőt.
Ugyanazon a napon a kolléganőjük az ebédnél láthatóan idegesen, és röviden megbeszélte velük, hogy találkozzanak munkaidő után. Amikor délután leültek egy zajos kávézóban, a nő elmondta, hogy áthelyezték. Egyúttal figyelmeztették az egész társaságot, hogy óvatosabban kommunikáljanak, mert az általuk küldött mail nyomán kibertámadás érte a céget Moszkvából. Valószínű, hogy a háttérben még élnek a régi kapcsolatrendszerek, és az ukrajnai járásközpontból valaki informálta a régi kollégákat Moszkvában.
Ez elég elkeserítő volt. És az is, hogy ezen a sokat ígérő vonalon a „csillag” kód használata nem sikerült.
Azért egyszer összejött a három fiatalember, és a kevésbé kontrollálható skype használata mellett döntöttek akkor, amikor megpróbáltak kapcsolatot teremteni a nővel. Egész jól beszélt angolul. Knyahinya nevű faluban él, azon a környéken ismerkedett meg férjével a jószolgálati munkája nyomán. A magyarországi Ökumenikus Szeretetszolgálatnál dolgozott. Erre felvillanyozódtak az iraki fiatalemberek. Pozitív személy, félsiker  – mondta az egyikük.
Elkezdtek érdeklődni a munkája iránt. Elkezdtek érdeklődni a munkája iránt. Nagy szükség van rá – válaszolta. Szegények az emberek. És a környék? Nagyon szép, magas hegyek között van a falu. Jól elbeszélgettek. Majd megemlítették, hogy a járástól kapták az elérhetőséget, erre a nő váratlanul megszakította a vonalat.
Aztán többször próbálták hívni a nőt, de nem sikerült.
Letettek erről a vonalról, és más irányban próbáltak elindulni. Egymás után jöttek a kudarcok, valamiért semmi sem sikerült nekik.

Karácsony előtt megbeszélték a fiatalemberek, hogy időnként ránéznek a gépre, hátha elérhető lesz a knyahinyai nő. Egyikük felvetette, hogy valami ajándékot kellene küldeni, mert végül is beszéde alapján nagyon szimpatikus, kedves teremtés volt. Bizonyos mértékig önmagukat okolták, hogy egy felesleges, rossz információval lehetetlenné tették a kapcsolatot.
Rövidesen rájöttek, hogy kizárólag pénzt lehet küldeni, és ezen a dolgon, és főleg az összegen kissé elvitatkoztak.
Megbeszélték, hogy semmi mással nem foglalkoznak, csak megkérdezik a körülményeit, és azt követően a bankszámlaszámot. Remélhetően nem lesz bizalmatlan, és meg fogja adni. Megegyeztek abban is, hogy aki eléri, nagy szeretettel tolmácsolja majd hármójuk jókívánságait.

December 24-én éppen ebédel az egyik fiatalember, amikor a bekapcsolt gépen majd megjelenik a skype-ikon a monitoron. Bizonyosan a rokonait hívja, lévőn ott éppen a szenteste, ahogy a keresztények mondják. Végre szabaddá válik a nő jelzése, és az iraki férfi azonnal rákattint az ikonra, és meglepetésére válaszol a nő. Bevezetésként elmondja majd, hogy ők hárman irakiak, siíták, de tisztelik Jézus Krisztust. Figyelmességből megkérdezi, hogy hogyan sikerült karácsony előtt a jószolgálati munka. A válaszból derül ki, hogy a nő a férfi szavaiból keveset értett meg, túlterheltek a vonalak. Hallgatva a bizonytalan, szaggatott beszédet javasolja, hogy kicsit később keressék meg egymást.
Az ablakhoz állva nézi majd a hóesést, és Dél-Irakra gondol, az Eufráteszre, melynek vizébe még decemberben is be lehet menni – igaz, nem fürdeni –, aztán az öntözőcsatornák partján húzódó utakra, az ott vonuló nyájakra: szülei hazájára.
Egyszerre megszólal majd a telefon, és a volt kolléganője hívja. Ez egyszerűen elképzelhetetlen – mondja kezdésként. Éppen a gyerekeinek mesélt a Betlehembe érkező bölcsekről, a jászolról, az ott lévő állatokról, a három ajándékról, amikor eszébe jutott az egyik, szintén Kárpát-aljai származású barátnője, akivel éppen egy betlehemes játék alkalmával ismerkedtek össze, és aki sokat foglalkozik az otthoni dolgokkal. Ő mondta a csodát, hogy Knyahinya neve egy ideig Csillagfalva volt.  Az micsoda? – kérdezi a férfi. A nő véletlenül magyarul mondta a falu nevét.
Ahogy leteszi a telefont, a férfi azonnal hívja a barátait, majd újra leül a számítógép mellé. Egyszerre megváltozik minden. Kis idő múlva kapcsolatot is tud teremteni, és folytatja a beszélgetést. Annyit tud kivenni, hogy elég szegényes házban élnek a magyarul jól beszélő ruszin férjével. Közben az egyik iraki felhívja a volt kolléganőt, hogy megtudja a ruszin szó jelentését. Már a karácsonyi jókívánságokon is túljutottak, amit a nő nagyon kedvesen viszonzott is, amikor a telefonáló férfi hirtelen ötlettől vezérelve megkéri a volt kolléganőjüket, hogy magyarul kérje meg a knyahinyai nőt, hogy diktálja be a bankszámlaszámot, amire pénzt küldenek, és biztosan van ott ATM, fel tudja venni. Majd odatartja a számítógép mikrofonjához a telefont.
Az USA-ban élő nő is beszél a karácsonyi ajándékról, amit majd fel tud venni az ATM-ből. A knyahinyai nő alig ért valamit. A, mint arany, T, mint tömjén – aztán észreveszi magát a telefonáló, helyesbít – T, mint Tamás, és M, mint Máté. Egy ideig nem érkezik válasz, majd odaátról elkezdik mondani a számokat.
A hajdani Csillagfalva egyik legszélső házában a nő kikapcsolja a számítógépet. A hóból behozott macskák, és kutyák a nagyhangú beszéd után megnyugodva lefekszenek. A férj csodálkozva nézi szép, fiatal feleségét. A nő elismétli az egész beszélgetést. Azt is, hogy még angolul kérte az iraki fiatalembert, hogy mégse jelezzék vissza a járási hivatalnál, hogy megtalálták őket.
– Jobb, hogy addig nem vagyunk itthon, amíg ott elfelejtik a dolgot. Menjünk el a rokonaidhoz Magyarországra. Ahogy vállalni tudod majd az utat, kis hercegnőm – kedveskedik a férj.
Egyszer csak nyöszörögni kezd az aznap született kisbaba a másik szobában. A férj behozza, odateszi felesége karjai közé. Még nem tud szopni, csiklandozni kell a szája szélét, aztán igen halkan szuszogva egészen kevéske tejet tud csak enni. Az anya boldogan nézi, majd arra gondol, hogy emlékezetében meg kell őriznie a három iraki férfi jókívánságát, kedvességét, és egyáltalán azt, hogy fia születése napján megkeresték őket.
Közben az apa hirtelen gondol egyet, visszamegy a másik szobába, és az egyik szekrény polcáról felvesz egy különös követ, amit valamelyik őse talált a legelőn pásztorkodva, a sok száz darabra széthullott, híres knyahinyai meteorit egyik darabját. Odateszi a babaágy fejéhez. Mosolyogva nézi, miközben azon gondolkodik, hogy vajon miért éppen őket találta meg a három iraki ember.

A cégnél a legfőbb rendszergazda elmenti az összes, beérkezett eredményt. Leállítja a további kereső munkát minden vonalon, minden csoportnál. Statisztikailag bizonyítottá vált, hogy az internet segítségével el lehet érni a pozitív személyiségek meghatározó százalékát a földön.
Egyértelművé vált, hogy el lehet indítani az új programot.
Vagyis elkezdődhet a jövő.

Idézet a második részből: „Furcsa volt a gúnyneve – és betűzve mondta: LE F-T.” Utalás a harvardi professzor, Barabási Albert-László nevére, aki a Villanások, A jövő kiszámítható című könyvet írta.

Korabeli leírás a knyahinyai meteorról.
"E meteor, mint tüzes golyó, hazánk északnyugati részén tűnt fel az égbolt magaslatán Liptószentmiklós [Liptovský Mikuláš] felett, innen keletnek tartva áthaladt Szepes, Sáros és Zemplén megyén, s eljutva Ung megye északnyugati részéig, Knyahinya s a szomszéd helységek felett mennydörgésszerű robajjal szétpattant, és világítani megszűnt. Fekete felhő képződött belőle, melyből süvöltéssel indult meg a kőzápor, ennek bevégződése után szürke porfelleg maradt vissza a légben, melyet az északi szél dél felé, Ungvár [Uzshorod] felé vitt, és lassanként ködfátyolképen szétfoszlott. A meteor iránya tehát tisztán nyugat–keleti volt s pályája hosszúsága, Liptószentmiklóstól Ung megyéig, 28–30 mérföldre [~220 km] becsülhető. A tünemények ez egész sorozata csak néhány másodpercig tartott. Az ezen alkalommal lehullott ködarabok számát, mint említők, 1200-ra s ezeknek összes súlyát 10 mázsára [~500 kg] becsülik. Különös véletlen szerencse, hogy ez a kőzápor, noha házak, emberek és barmok közé esett, senkit agyon nem ütött, sőt még csak meg sem sértett.
(...) Dr. Koch Antal, kolozsvári egyetemi tanár azt bizonyítja, hogy ez nem egy nagy darab kőből állott, mely aztán ezer, meg ezer apróbb darabra robbant szét, hanem már a világtérben darabokból álló rajt képezett."

Az utolsó illusztráció Frei Tamás A megmentő című könyvéből való.

Érdemes megnézni a következő linken látható négyperces mozit:
http://afiu.hu

A web-oldalt készítette: Dr. Zengő Elemér. Ugrás az elejére