Eszmefuttatás a Halász írása elé

Jézus.
Jézus, az ember.
Mindenekelőtt egy elvi pontosítást kell tenni. A szinkronitáson van a hangsúly. Teljesen különválasztva, Jézus ember volt. A másik, az ezen áttetsző, egyazon, de mégis különálló kép: Isten fia volt Jézus. A harmadik: Jézus messiás volt, és így tovább, a többi áttetsző kép, ami végül mégis mind-mind csak egy.
Ahogy a szertartáson mondják: egy igaz Isten.

Tehát a Halász írása semmi mást nem tesz, mint egy évezredek óta meglévő, és fogalommá vált, kiszélesedett „személyiség” eredetét vizsgálja. Az origót. Nem titkolható, nem tagadható a szándék sem: a cselekvésre késztetés azáltal, hogy az olvasó jobban követhető példaképet lásson maga előtt a tiszta személyiség megismerése után, legyen egy mindenre elszánt, történeti próféta-embert a hatalmas életáldozatával, vagy például egy misztikus Megváltót, aki felment a mennybe „és onnan lészen eljövendő ítélni eleveneket és holtakat”, vagy Istennek egyszülött fiát, a világ Urát, aki egylényegű Istennel.

Ő a viszonyítási alap, aki ebben a tekintetben teljes életet élt. Ma már csak az egyházi személyiégek, a művészek – és sajátos módon az elmeháborodottak – próbálják leutánozni az Ő autonóm életét.

Ez az írás segítséget kíván nyújtani abban, hogy – egy egészen sajátságos metódussal – Jézus jobban megismerhető legyen. De száz könyvet is el lehet olvasni anélkül, hogy közelebb kerülnénk Őhozzá. Rá kell lépni egy útra. Ami a lélek titokzatos irányvetésében a via illuminata, a megvilágosodás útja. (Pontosítsunk: csak gyér ösvénye – ha korunkról és Európáról beszélünk.)

„Jézus, az élet kenyere.”
Aki tudja, hogy mi az éhezés (nem az éhség!), az azt is tudja, hogy mi ennek az idézetnek a teljes, mély jelentése. A kenyér egyrészt konkrét ennivaló, másrészt pedig a keresztény egyházaknál az egyik legelső jelentéshordozó. Itt rögtön meg kell állni: vannak emberek, akiknek – szellemi kvalitástól teljesen függetlenül – nincs érzékük a közvetett gondolatokhoz. Nem tudnak áttételezni és dekódolni sem tudnak, és ebből következően (a másik gondolat-haladási irányban) nem is tudhatnak a lelki, transzcendens világ felé fordulni.
A kenyér és a bor ugyanakkor az éhség elűzésének konkrét szimbóluma, az éhezésmentes jövőbe vetett bizalom, ami az egyén és a család, főleg a család megmaradása, fennmaradása irányába hat, annak lelki biztosítéka. Itt megint vissza kell utalni arra, hogy ma már csak tudat alatt jelenik meg ez a jelentéstartalom, amíg a Föld éhező vagy szegényebb részein jelenleg, és Európában a régebbi korokban sokkal erőteljesebb üzenete az „egy falat kenyérnek és egy korty bornak”. Nem beszélve a kétezer évvel ezelőtti időkről, mikor – többségében árpából, s ahogy a jézusi ima mondja –, meg kellett sütni „mindennapi” kenyeret.

Jézus korában szinte mindig árpából csinálták a kenyeret.
Kovásztalan, lapos étek volt.
A néha benne maradó, silány örlőkő-zúzalék vásta az ember fogát.
Többnyire kézzel vették fel a tálból.
Ugyanaz, mint a mai eucharistia, a vékony ostya, vagy a református sákramentum, tartósító-ízesítőszerekkel vegyített, megtört kenyér? Igen, természetesen, ugyanaz.
Más, mint a fentiekben leírt, 2000 évvel ezelőtti kenyér? Igen, természetesen más.
Az itt leírtak példaként is értelmezhetők.

Nem titkolható az a szándék sem, hogy Jézus arcainak szemlélésével, messzebbről-közelebbről történő vizsgálatával egy teljesen új nézőpontba helyezzük magunkat.

Távolból, az űrből nézve két dolgot lehet látni a földgolyón: egy időpontot és egy fogalmat. Az időpont a valamivel több, mint 2000 évvel ezelőtti Találkozásé. A fogalom egészen más: a Sátán.
A sátánfogalom – reá jellemző módon – nem határozható meg pontosan és mindenki számára azonnal felismerhetően.

Ha meg tudnánk felelni annak a kötelességnek, amit ránk rótt a sors, pontosan ugyanannyi ideig, pontosan ugyanolyan intenzitással elmélkednénk a sátánfogalomról, mint a szeretetről, szépségről, hitről, családról, a bíztató jövőről.
Ugye, riasztó gondolat?
Az igazság az, hogy ez a nehezebb feladat, tehát nem akarjuk csinálni.

A küzdelem korszakát leváltotta a kényelem kora. Ma már a fehér emberek zömének nem kell a szó szoros értelmében megszenvedni az életet.
Régebbi korokban néha egyesek önként vállalták a megpróbáltatásokat. Ismert volt az aszkézis, az önsanyargatás, a teljes böjt, esetenként még az életet veszélyeztető áldozatvállalás is. „A szenvedés több lelket ment meg, mint a legszebb prédikáció.” Ezek Szent Teréz szavai.
Ha elővesszük a régi, családi Bibliákat, olvashatunk a nevek mellé írt, sajnos igen gyakori gyermekhalálról. És a felnőtt emberek nem a steril kórházakban haltak meg (ahogy most), hanem a szobában-konyhában, vagy munka közben, a túlerőltetéstől vagy sérülésektől, és a gyakori betegségek, megállíthatatlan járványok alatt, vagy a fosztogató katonák csapásaitól. Az elmúlás a mindennapi élet része volt.

Ebben, a természetközeli, az évszakos idővel együtt élő, olykor a szűnni nem akaró szenvedéseknek kiszolgáltatott, a halált közvetlen közelről meglátó és érintve megtapasztaló – és mindenek előtt, és mindezek következtében vallásos – környezetben a megvilágosodás útja sokaknak adatott meg. Nem csak a látomásokra kell gondolni, melyek elenyésző töredéke válhatott közismertté. (A falvakban, a városi kisebb közösségekben ezeknek olykor csak a torzabb formája terjedt el. A túlvilággal való tényleges találkozások – a látomás-irodalomban leírtak – sokasága is bizonyítja az emberi élet, és a túlnan lévő lélek-kapcsolatok nagy számát.)

Az 1920-as években hazánk lakosságának 70%-a volt őstermelő. Olyan ember, aki a természettel nem csak kapcsolatban volt, de függött is tőle. A természeti erők, a gazdagító eső, az aszály, a jó idő, jégverés, kikelet és őszi elmúlás határozta meg az ember, a család élelmének mennyiségét, vagy éppen hiányát. Manapság egy nő átlagosan naponta mondjuk négy órát tölt a televízió képernyője előtt. Hiányzik kezéből a természettel való foglalatosság, a teremtés öröme (bár ha családanya, pótolhatja a gyermekszülés, majd -nevelés). Amennyiben minden nő tavasztól őszig a televíziózáshoz viszonyított feleannyi időt, két órát tölthetne naponta (akarna tölteni) a kertben, arányos, szép és egészséges lenne, öröme lenne az életben és megértené, hogy az árfolyamváltozáson, munkahelyi küzdelmeken, szappanoperákon és vetélkedőkön, az árleszállításon és bevásárlási őrjöngéseken kívül-helyett van egy éveken átívelő, szép, és titokzatos dolog az életben. (A múlt század elején még Budán is volt olyan iskola, ahol a botanikát a kerti növények gondozása közben tanították.)

A természettől való függőség mára már eltolódott a pénz irányába. A természet talán csak annyiban játszik szerepet, hogy a nagy melegben a klíma több üzemanyagot fogyaszt-e a gépkocsiban, vagy hideg időben a gáz és villanyszámla több lesz, vagy éppen kevesebb. A magvetést, ültetést, gyomlálást, kapálást, öntözést, betakarítást, gyümölcsök szedését a bankkártya helyettesíti a bevásárláskor. És a Nagy Behelyettesítő: a minden (virtuális) világok legjobbika, a tévé.

Ha a XX. század elején, mielőtt a légkör elpiszkosodott volna, hazánkban az égre tekintettek, egyszer-egyszer megjelent a rejtélyes fata morgana, a délibáb. Budapesten a Szabadság-hegy középkori neve Pozsonyi hegy volt, mert néha olyan távoli városok képe lebegett fejjel lefelé az égbolt peremén, hogy az még Pozsony is lehetett.

A mai, fotelben hempergő, söröző, tévéző ember pontosan olyan, mint Jézus gazdag embere: sohasem tudhatja meg, hogy mitől fosztatott meg.

Az átlagembernek nincs saját élete.
A példa a képernyő-etalon. Aki példát mutat abban, hogy hogyan lehet kitérni a küzdelmek, a tényleges – olykor egy egész életre szóló – kihívások elől.
Ezen a bolygón közismert a lefelé, a sötétségbe menetelés.
A városi utcákon a kőolajjal mobilizált lakosság gurul, rohan, száguld. A kőolaj föld mélyén keletkezett, és az elhalt állatok és növények fekete, mocsok-szerű málladéka. Mi tehát a dízel- és benzingőz helyett valójában dögszagot lélegzünk be.

Az égbolt egyik darabja a Tied.

A kezdet és tisztaság mítoszát kell megteremtenünk. A születését.

Arról a bábaasszonyról kell beszélnünk, aki a Gyermeket a világra segítette. Arról az asszonyról, aki egy nagy cserépedényben behozta a meleg vizet, hogy lemosdassa a Gyermeket. Melyikük mosolygott először rá? Melyikük mondta Máriának, hogy: fiú! Melyikük mondta ugyanezt Józsefnek? Melyikük bugyolálta be először Jézust puha gyolcsba?
Kezdet és tisztaság.

A web-oldalt készítette: Dr. Zengő Elemér. Ugrás az elejére