Tétényi és budafoki, német származású emberek utazása Németországba.
A lehatárolás
Végre itthon vagyok. Fáradtan bemegyek a V-Room-ba. Bekapcsolva az életérzés programot, megbolydul a fal, és elégedetten hátradőlök. A központból jönnek a legjobb virtualitások. Beborít, bebolondít az államzene. Az öröm erdejének közepén suhanok, ahol az állatsimogatást gyöngéden keverik vízcsobogással mindkét karomon, és finoman az ujjaim között is.
Már lassú ernyedéssel érzem, hogy át fogok váltani harmónia hármas szintre.
Megszakítják az adást. A harlekinek betörtek a rendszerbe, és éppen a látott felsővilág-látomásokat programozták át.
Gyötrelem-impulzusokat érzek, a falak ismét síkokká válnak.
Egy kétdimenziós bejátszás: a harlekinek az összes sirályt átszínezték feketére. Majd következik egy még riasztóbb látvány: a madarak elszállnak az erdő fölött, és ahol repülnek, ott eltűnik az ég, mondhatni éghiányok szárnyalnak csapatostul. Ráközelítek: látszik a szemük, a szemük. Csak a szemük.
Kikapcsolok.
Egy 15-éves fiút 1985-ben elütött egy autó. Valamennyire felépült, de beszélni már nem tud. Egyetlen ujjával böködve a billentyűket könyvet kezdett írni.
amit az utcán árul, és erről film is készült.
A tájékoztató jellegű film az "Első magyar zarándokutat" mutatja be.
200 éves a tengődi református templom.
Tengődtől nem messze van Szakcs,
ahol minden évben látványos szüreti felvonulást tartanak.
Jótékonysági est a Budafok-felsővárosi plébániatemplomban.
Egy egyszerű budatétényi ember Ady-estje.
Csillaghang rádió stúdiójának építése - a hőskorszak.
A Trianon ünnepség, és a róla szóló film rendezője egyformán
Farkas Both Balázs.
A "magyar örökség rózsák" ültetése.
Csókos Varga Györgyi és Márk Gergely temetése.
Kőkerítés
(Művészi dokumentumfilm)
– Jól alszik a gyerek.
A dubrovniki kempingben az étkezőhelyről elhozták a fűre az asztalt, körülülték, és úgy tarokkoztak.
– Ilyenkor már jól alszik, reggelig egyszer-kétszer nyöszörög, aztán hat óra tájt felébreszt minket – mondta a fiatalasszony.
– Téged – mosolygott a férje, és osztott.
A közelben, a szélső utcák egyikében már lassan vége volt az összejövetelnek, amelyen a polgármester a saját házában látta vendégül a Bari közeli testvérváros küldötteit. Megköszönte a sokadik számítógépet – szinte mindig azt hoztak, többnyire újakat, de néha két-három éves gépeket is –, és újra töltött a nehéz, délvidéki borokból. Az egyik olasz jóféle görög aszúbort ivott, láthatóan megártott neki, és ahogy felhajtotta a poharat, ki is botorkált a sötétbe. Aztán szedelőzködtek a vendégek. Egyikük, egy magas, kopasz férfi elindult megkeresni az ittas embert.
– Nagy marhaság nyár közepén megfázni, csak azért rúghatott be ennyire – magyarázta a többieknek.
– Igyekezz – figyelmeztette a küldöttség vezetője, és kisétáltak az autókhoz.
A magas ember meglepetten látta, hogy a részeg nincs a közelben. Lement a sövény mellett a tenger felé. A sötét környéket vizslatva már majdnem leért a kempinghez, amikor az út szélén, egy kőkerítés tövében fekvő, mozdulatlan kisfiút látott feküdni. Ahogy lehajolt hozzá, közvetlenül a feje magasságában egy nagy pókot látott mászni.
– A rohadt életbe, ez egy fekete özvegy – mondta önkéntelenül.
Felkapta az ájult gyereket, és indult volna a kemping felé, amikor eszébe jutott, hogy a kocsiban van szérum a pók csípése ellen. Felrohant az autóhoz, befektette a gyereket a furgon hátuljába, előszedte az injekciót, és közben lázasan gondolkodott, hogy az ampulla hányad részét kell a gyereknél felhasználni, majd beoltotta a kisfiút. A részeg ember közben előkerült, karjait lógatva, vállai közé bukott fejjel bóbiskolt az egyik padon.
Már indult volna a házba a polgármesterhez, amikor meghallotta a komp kürtjelét a tenger felől. Ekkor olyan elhatározásra jutott, ami megváltoztatta a további életét.
A németek újra énekelni kezdtek a kempingben.
– Érdekes, én még nem hallottam részeg svábokat halkan énekelni – mondta az egyik kártyázó fiatal.
– Miért, magyart hallottál? – kérdezte a kisfiú anyja, majd elindult megnézni a gyereket.
A következő percekben felbolydult a kemping. Először a magyarok, majd kivétel nélkül mindenki keresni kezdte a gyereket.
– Szőke, három éves, szép kisfiú, emlékszel, a szélső sátorból, magyar, most tűnt el, jaj istenem – mondták a legkülönbözőbb nyelveken. Aztán a kemping ügyeletese hívta a rendőröket, a polgármester szaladt le a sátrakhoz, tanácstalanul mondták neki, hogy sehol sem találják a gyereket.
A magas ember utoljára ért a komphoz a furgonnal, már csak őrá vártak. A jobboldali ülésen félig ébren, félig alva ült a részeg. A horvát vámos kinyitotta az autó hátsó ajtaját, két karton italt látott, a földön összegyűrt pokrócokat, intett, és a kocsi felment a kompra.
A küldöttség többi tagja szidta a részeget, és a magas férfit is, aki egy elmegyógyintézetben dolgozott, és az egyik orvos küldte maga helyett. Néhányan megvédték, hiszen nem is tehetett róla, hogy az utasa berúgott. Aki egyébként az éjszakai hajóút alatt többször hányt, először éppen a kocsiban. Attól kezdve a magas ápoló nem engedte az autó közelébe, nehogy újra belerondítson.
A kisgyerek anyját altatta a mentőorvos. Reggelre mégis felébredt, amikor megérkezett a zágrábi magyar konzul.
– Nemsokára megjönnek a budapesti nyomozók is – mondta, amikor feljött a tengerpartról, ahol a tanácstalan könnyűbúvárok nézelődtek. Egyikük, éppen egy kisgyerek apja nagy léptekkel mérte a távolságot a sátor, és a tengerpart között. Megállt a víz szélén, és kezeit széttárva mondott valamit a társainak.
Az ápoló még a hajóról felhívta a feleségét, és szokatlanul parancsoló hangon mondta, hogy menjen az elmegyógyintézetbe, és várja meg. A részegnek taxit hívott, majd a többiektől szinte el sem búcsúzva beült a kocsiba, és elhajtott. Az intézet kapusának csak intett, és hátra ment a zárt részhez, ahol már várta a felesége. A betegek éppen reggeliztek, vagy néhányan már kijöttek a szűk udvarra, de az ápoló beküldte őket. Majd kiemelte az alvó kisfiút, és szinte besurrant a szobájába. A felesége döbbenten nézte, de amikor az ágyon látta a halkan szuszogó, elnyúlt kisgyereket, önkéntelenül lehúzta a gyerek cipőjét, majd betakarta. Szemét elfutotta a könny. Már tíz éve házasok voltak, amikor az orvos megállapította, hogy egy kamaszkori fertőzés miatt nem lehet gyereke.
– Kicsoda? – kérdezte, hiszen ha rokon lett volna, bizonyosan ráismer.
– Azt sem tudom, hogy milyen nemzetiségű, talán horvát – mondta teljesen feleslegesen halk hangon az ápoló. – Megcsípte egy pók, besokkolt, és elveszítette az eszméletét, én meg elhoztam.
– Miért?
– Nem tudom. Tényleg nem tudom! Először megijedtem, hogy túl sok ellenszérumot adtam neki, aztán rohanni kellett a komphoz. Aztán olyan szép arca van, olyan elesett, és olyan könnyű kis teste van. Adtam neki altató injekciót is. Nemsokára felébred. Szólunk a hatóságoknak. Vagy inkább holnap. Addig senki sem tudja, hogy itt, az intézet végében nálunk van a gyerek.
Aztán az újságok címoldaláról is lekerült az eset, és már majdnem vége volt a nyárnak. A kisfiút nem találták a tengerben, és nem tudták bizonyítani az emberrablást sem. Az anyát pszichológus próbálta rendbe hozni. Egyik nap az egyik fiatal nyomozó, aki a gyerek eltűnését vizsgálta a tengerparton, felhívta őket, és az apa vette fel a telefont. Aki aztán azt mondta a feleségének, hogy pár napra Horvátországba kell utaznia az ottani, részben magyar tulajdonú olajtársasághoz. Nem akarta megmondani a nejének, hogy a nyomozó elmegy a családjával a kempingbe, és miután nem hagyja nyugodni a dolog, újra átgondolja a kisgyerek eltűnésének ügyét, és ő ebben vele tart.
Az elmegyógyintézetben a kisfiú túljutott a krízisen. Búskomor volt, de már visszanyerte a testsúlyát, és miután eszes gyerek volt, megtanulta az alapvető olasz szavakat. A házaspár végtelenül boldog volt. Mindent megkapott a gyerek, a félreeső ház szobája tele volt játékkal. Az ápoló délutánonként beparancsolta azt a néhány, súlyosan sérült beteget, akik a gondjaira voltak bízva, és akkor a kisfiúval kimentek a fallal körülvett udvarra. Ennek az volt az ára, hogy a gyereknek suttogva kellett beszélnie, és ezt ő nagyon jól tudta.
Már napok teltek el, és apa, és a nyomozó nem jutott semmire. Többször végigjárták azt az útvonalat, ameddig a gyerek eljuthatott. Újra, és újra végignézték a vendégek listáját, a különböző országok hatóságainak róluk készült jelentéseit.
Egyik alkalommal Dubrovnikban jártak, és a polgármesternél érdeklődtek az olasz vendégek iránt, de ő semmit sem tudott mondani. Kifelé jövet a folyosón éppen a Bari közeli testvértelepülés fotókiállítása mellett jöttek el, amikor egyszer csak megállt az apa az egyik fényképnél, amin egy néptelen, verőfényes utcakép volt, jellegzetes mediterrán házakkal, és a másik oldalon kőkerítéssel.
– Ott van a fiam – mondta.
A nyomozó megnézte közelről a képet. Semmit nem látott, talán a kerítés tetején volt egy alig látható egyenetlenség.
– Az ott egy kő – válaszolta, és elindult kifelé.
A nyomozó felszállt a következő kompra. Az olasz kikötőben már várta két kolléga. Az úton faggatták az újabb nyomról, de a nyomozó inkább hallgatott, hiszen racionális magyarázatot nem nagyon tudott mondani. Az olaszok értesítették az intézet igazgatóját, hogy mennek. Ennek nem igazán örült a nyomozó, de hát nem ismerte az ottani eljárási szokásokat.
Sötétedkor érkeztek az intézetbe. A nyomozó először kívülről nézte meg az utcát, majd belül az intézet igazgatóját kérdezte, faggatta, majd végigmentek az udvaron. Nyoma sem volt a gyereknek.
Az intézet területének legvégén az ápoló szótlanul nézte az embereket. A nyomozó tudta, hogy ő éppen a kemping közelében volt, amikor eltűnt a gyerek, de semmi jel nem mutatta, hogy köze lenne az esethez, ami után ki is hallgatták, ráadásul a horvát határőrség térfigyelő kamerája jól mutatta, hogy a vámos a furgon ajtaját kinyitva benézett a kocsiba, és nem volt ott szinte semmi. Az olasz nyomozók már indultak volna hazafelé, hiszen a magyar kollégájuk láthatóan nem talált semmi nyomot. Ahogy a kocsijukkal indulásra készen megfordultak, a fényszóró végigpásztázta a kerítést egészen a kórház végéig, és a nyomozó észrevette, hogy a fal tövébe rakott virágcserepek fölött egy sötétebb sáv van, mintha az eső ott kiverte volna cserepekből a földet. Szólt, és az autó lassan visszafordult, megállt a reflektor fénye. A nyomozó kivette a táskájából a kiállításról elhozott fényképet, a földre tette, és elővett egy mérőszalagot, és elkezdte mérni a kerítés magasságát onnan, ahonnan nyilvánvalóan eltávolítottak egy virágállványt.
– Tényleg a gyerek volt – mondta. Nem látta az autó fényszórójától, hogy az ápoló odament az olasz nyomozókhoz, nem szólt semmit, csak rázta a hangtalan zokogás. Nem látta, hogy az egyik épület mögül megjelent a felesége, és kézenfogva jött mellette a kisgyerek.
Farkas Both Balázs
2011. március 15.
"A szeretet mindig fennmarad" - mondta akkor az itt lakó református lelkész, és ezzel elfogadtuk a szöveget a katolikus és evangélikus lelkésszel együtt, még nem is sejtve, hogy a főpapok némelyike a Kádár-kor sunyi megalkuvását példázza akkor, amikor az egyik a másikhoz küld - bár lehet, hogy a szívük mélyén pártolták a Ceausescu-féle falurombolás elleni tiltakozásunkat - és végül az evangélikus püspök elolvasván a proklamációt elővette a tollat, és már mehettem is a másikhoz, meg a helynökhöz, és aztán Nemzet lehozta, és a Vatikán világgá kürtölte azt, hogy Európában a keresztények a romániai "templomrombolás" megállításáért imádkoznak, mit Európában: még Indiából is jöttek a hírek, hogy az ottani keresztények (eszerint vannak ott keresztények) egy bizonyos vasárnapon velünk lelki közösségben óvták a templomainkat, és ez már jóval azután volt, hogy idehaza - nyugodtan kijelenthetem, hiszen ez már a régmúlt - egy Árpád-kori templomot megmentettem a pusztulástól, mert a vele egybeépült ház végéből az istállót már elhordták, a házat kifosztották, két szobája beszakadt, a templom tornya ledőlni készült, és - képzeld el, püspök úr - ahogy múlt az idő, már csak - idézőjelben csak - egy volt szovjet laktanya melletti feszület és egy budafoki, utcai kereszt felállításán serénykedtem, mindkettőnek története van, az előbbi szebb, az utóbbi szomorúbb - igen, az előbbit mondom akkor -, tehát a felszentelés-áldás után az eredeti terv szerint az etyeki templom mellől vállon vittük volna a keresztet, de az ünnepség narrátora azt mondta, hogy tegyük fel autóra, és erre mondom, hogy nem így beszéltük meg, hanem vigyük: szinte percek múltak el, míg végül egy ember jelentkezett, és így már ketten fel tudtuk emelni, és elbírtuk, vittük, majd jöttek az asszonyok, majd emberek, és énekelve a falu végéig vittük-vittük a keresztet, de sokat beszéltem, mert a jó hírrel jöttem, hogy újra az evangélikus püspök volt az, aki elsőként vállalta a döntést, hiszen azt mondta, hogy eljön Erdélybe az éjféli misére, mert ahogy mondtam, az időjárás idén megadta a lehetőséget a szertartásra, a tó vize erősen befagyott, be tudunk menni a jéggel körülvett, romos templomhoz, hó sincsen, a szél is alábbhagyott, és ha igent mondanál, akkor már tudok az érsek úrhoz is fordulni, hogy járuljon hozzá a megyéspüspök eljöveteléhez,
és igen, igen, tizenegy elmúlt, próbaként bekapcsolják a reflektorokat, az aggregátor valamivel hangosabban zúg, az operatőrök a romos templom falain belül keresik a jobb képkivágásokat, és mintha jönnének emberek a sötétben - holott megmondtuk, hogy ne beszéljünk erről senkinek -, jönnek a távoli faluból, és velük együtt döbbenten nézzük a hatalmas reflektorok fényétől szikrázó, jégből kiemelkedő, már alig felismerhető templom-rom-épületet, ahol a katolikus püspök egy örökzöld faággal felszenteli a templomot, és áldást mond a református és evangélikus püspök, visszamennek a sötétbe, majd egyszerre a messzebb elhelyezett, óriási hangszórókból zengeni kezd a harangzúgás, mélyen a mellünkben döng, éjfél van, és ekkor a partról elindul a három püspök egy ministránssal a templomrom felé, Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat, csak négyen vannak a templomban, a rögzített kamerák és a mikrofonok előtt történik a szertartás, az oltár egy kivágott jégtömb, micsoda ellentét a gyermek születésével szemben: a főpapok a Ceausescu utasítására elpusztított Bözödújfalura emlékeznek, melynek nyomai a víztározó jege alatt nyugszanak, és egyetlen - ember által - látható jele a templom, ahol a dermesztő mélységből földereng az évszázadokon keresztül megünnepelt karácsonyok betlehemes melege, fénye, de immár véget érvén az istentisztelet megjelennek a püspökök és a kísérő, és ahogy jönnek, újra megszólalnak a hangszórók, egy XV. századi Miatyánk-szöveg feldolgozását hallgatja a most már talán több ezer ember: "És bocsássad münékünk mü vétetönket, miként es mü bocsátonk nekünk vétteteknek", közben elsötétül minden, csak egy gyönge reflektor marad égve, és lassan a templom kapujához megy a kolozsvári operaénekes - lófő nemesek leszármazottja - és felsír a Kadish az ebből a faluból a halálba hurcolt, izraelita vallást felvett székely emberekért,
majd talán egy pillanatig még nagyobb lesz a csend, mint valaha volt - furcsa, hogy mellettem a lányom éppen ekkor kezd el könnyezni -, aztán nagyot sóhajtva búcsúzkodni kezdünk, pakolunk, Isten áldja, Isten áldja - halljuk - de mintha arrébb, messze a felhős ég alatt valaki azt suttogná a sötétben, hogy "bocsássad münékünk mü vétetönket, bocsássad münékünk mü vétetönket, jaj, bocsássad münékünk mü vétetönket".
Farkas Both Balázs
És egy egy másik templom egy zagytározóban,
ugyancsak Erdélyben:
Kettős visszhang
Filmnovella
A társaságban valaki odament a falra erősített kis haranghoz. Sehogy sem tudták elképzelni, hogy megkondítva miképpen fog hallatszani a hosszú pincejáratban. Aztán megszólalt a harang, és ide-oda bólingatva nem akart abbamaradni a csengése, a szótlanná dermedt emberek tekintetéről kísérve faltól falig bongó hanggal hintázott a bronz harang, ütemesen, és szokatlan módon nem a tágas levegőégben, felhőkig terjedő zengéssel, a kis lélekharangok jellegzetes üzenetével, hanem bezárva, önmagába zárva a szürkés kőfalak közé visszazárva.
Arrébb valaki megmozdult.
Senki sem volt a kivilágított, kissé lejtős pincejáratban a magyar borvidékeket mutató homlokzatok mögött, senki sem volt ott, de azért valaki kinyitott egy pinceajtót, és előrejött. Egy férfi. Két különböző világ árnyéka. Előlépett, aztán tétova mozdulatával visszanézett.
…odalent a lány is meghallotta a faluból felhallatszó lélekharang hangját. Valamiért még hátrébb húzódott az ablaktól, hogy a pince előtt tevékenykedő ismeretlen férfi még véletlenül se láthassa meg, aki a hang hallatára újra előbújt a nagy fényképező-apparát fekete kendője mögül, és éppen az ablak felé nézett, majd az eget vizslatta. Valamit újra dúdolni kezdett, aztán visszabújt a gép mögé, de rögtön le is vette a kendőt a fejéről, és elindult a pince felé, és valószínűleg leült a fal előtti kis padra, és azt a lány már nem láthatta. De hallotta. Igen szépen énekelt egy idegen dalt. Megnézem ezt az embert közelről – gondolta, és kiment a pince elé.
Nehezen indult a beszélgetés. Görög anyjától tanulta az éneket, ballada volt, a rádióban is elénekelte. Azonban a lány családjának még nem volt rádiója. Lassan összeszedte a fényképezőgépet a férfi, betette a hátizsákjába, és ahogy vállára vette az állványt, még mondta, hogy másnap délelőtt újra eljön, hátha nem lesz felhős az ég, és egyszerre megállt, és azt mondta, hogy – maga a legszebb csúnya nő, akit életemben láttam –, és elment.
Még másnap reggel is ezen gondolkodott a lány, ahogy felment a hegyre a pincéhez. Az apja azt mondta, hogy megkínálhatta volna borral, ha már egyszer ott volt, így aztán lement a lépcsőn a hordókhoz, kivett a lopóval egy kevés bort a kancsóba. Az anyja meg figyelmeztette, hogy nehogy beengedje a pincébe a férfit, még meglátják – mosolygott ezen magában a lány.
Sütött a nap.
Már majdnem dél volt, mire megjött a férfi. Újra látta rajta, hogy jóvágású ember volt. Ugyanoda rakta a gépet, mint előző nap. Elkészült a képpel, majd a padra ülve szinte bemutatkozott: énekes, de fényképezéssel is foglalkozik. Majd a második pohár bor után kérés nélkül elmondta, hogy azért tartja csúnyának a lányt, mert ugyan semmi sem szabályos az arcán, de az összhatás miatt biztosan ő a világon a legszebb nő. A lány olyan kutatva mosolygott rá, hogy a férfi zavarba jött.
Ezt a találkozást, ezt a történetet aztán újra-és-újra elmondták Görögországban, ahova a nászútjukon mentek. A férfi anyai nagyszülei szeretettel fogadták őket a vakítóan fehér falú házukban, ahol még a lakodalmas táncukat is elő kellett adniuk, miután az asszony halk kíséretével a férfi elénekelte a szép, falusi, magyar énekeket. Mindkettőjüket meglepte az az ünneplés, taps, ahogy előadásukat elismerte az összegyűlt rokonság. Később aztán a nő szinte megdöbbent, amikor a férje a görög énekeket kezdte énekelni ott, abban a környezetben, a csillogóan barna szemű hallgatóság előtt. Másképpen adta elő, időnként számára idegen, szokatlan hajlításokkal, de összességében nagyon szép volt. Az arckifejezésekből próbálta kitalálni, hogy miről szól az ének, mosolyogtak az emberek, néha feszülten figyeltek, más esetben néhány asszony szemében összegyűlt a könny.
Késő nyár volt, amikor visszaértek, és megbeszélték, hogy pár napot a találkozásuk helyén, a pincénél töltenek.
Rögtön az első napon a nő mezítláb elsétált a kőbevájt pince fölötti sziklás részre, csupán egy szoknya, és egy könnyű blúz volt rajta. Lepihent egy félreeső, nagyobb mélyedésben. Csend volt, a távolban beszéltek, talán a korai szürethez készülődtek az emberek. A férje elment valamit lefényképezni. Gyönyörű idő, meleg volt, először kigombolta a blúzát, majd levette és a feje alá tette. Kissé elnyomta az álom.
Egyszer csak mintha valami zörgést hallott volna.
Aztán már rémülten, sikoltva menekült, egy idegen férfi kapott utána, újra sikoltott, a kövek között rohant lefelé, valamitől megsérült a lába, de futott, bemenekült a pincébe és bereteszelte az ajtót.
Amint később kiderült, a férje már közel volt a pincéhez, hallotta a sikoltozást, és rohant, kiabált, a nevét kiabálta, a bezárt pince környékén sehol sem találta a feleségét, csak az összegyűrt blúzt. Amikor visszatért, résnyire már nyitva volt az ajtó, ahonnan úgy kellett félretolni a földre zuhant, ájult nő testét. Aki rövid időre magához tért, hol félrebeszélt, hol meg alig hallhatóan azt kérte, hogy vigye le alulra, mert ég a teste, és nagyon fáj a lába. Levitte a lépcsőn, letette a hordók elé, talált egy tiszta rongyot, azzal törülgette a nő verítékét. Közben a sikoltozásra és kiabálásra jöttek az emberek, majd valaki elfutott az orvosért a faluba.
A nő élőhalott volt.
Az orvos meglehetősen tanácstalanul tapogatta az asszony fejét, forgatta a lábát, mozgatta az izületeit, és a gyertyák lángjánál teljesen véletlenül észrevett két apró, megszáradt vércsöppet a bokánál. Megmarta egy kígyó. Abba nem szoktak belehalni – mondták az emberek –, de az orvos szerint megtörténik, hogy a szervezet valahogy rosszul reagál azért, mert túlérzékeny bizonyos hatásokra, és megemlítette azt a kisfiút, aki meghalt egyetlen darázscsípés után a faluban.
Imádkozzanak – mondta a férjnek, hiszen felesleges elvinni a kórházba, ott sem tudnak semmit sem tenni.
Felemelték az asszonyt, hogy elvigyék a faluba, és már fel is vitték a lépcsőn, amikor a nő egy pillanatra újra magához tért, és kérte, hogy maradhasson. Este eljött egy rokon asszony, aki lemosta a testét, és hálóingbe öltöztette. A férj az ágya mellett ülve figyelte, és az egyre ritkuló rohamok, hőhullámok idejét törülgette, simogatta. Egyszer azt kérte a nő, hogy énekeljen a férfi. Azt hitte, hogy félrebeszél, de a keze rebbenésére mégis énekelni kezdett. Szinte kisimult az asszony arca. Attól kezdve a férfi mindig énekelt.
Múltak a napok, a nő még mindig nem tért magához.
Egyszer, amikor a felesége kezét fogva, semmire sem gondolva nézte az ablakot verő esőt, és egy szomorú-szép régi görög dalt énekelt, gyönge szorítást érzett az ujjain, és a nő felé fordulva halvány mosolyt látott az arcán. Attól kezdve napról-napra jobban lett. Akadozva, majd egyre jobban beszélni kezdett, később már ülve tudott maradni, majd botra támaszkodva a szűk pincében egy-két lépést is tett. A férje szomorúan, de a javulást látva boldogan nézte. Arra a lábára nem nagyon tudott támaszkodni a nő, amit megmart a kígyó.
Mintha szégyenkezett volna az esetlenségén.
Arról a bizonyos napról nem szívesen beszélt. Különös volt, hogy az őt megleső, majd valószínűleg megkívánó idegen férfit senki sem látta. Még érthetetlenebb volt a nő szinte kifakadó elbeszélése arról, hogy amikor odalent a hordók között feküdt, mintha kívülről látta volna magát a titokzatos, álarcos, görögül beszélő lények között, akik annyian voltak, mint a madarak sokasága, amikor a téli vihar előtt a hegyekbe menekülnek. És jöttek a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, aztán a nagyszerű harcosok, akik már eleget küzdöttek odafönt a napvilágon, és izzó hasábokon meghalt leányok és ifjak, és még felsorolt jónéhány különös, tragikus árnyalakot.
Amikor mindezt elmondta, szinte megkönnyebbült. Úgy érezte, hogy már fel tud menni a napsütésre. Érthetetlen sietséggel készülődni kezdett. Még megjegyezte, hogy annyira szomorúan, de szépen énekelt a férje, hogy egyik-másik különös lény álarca mögött is látta, hogy bepárásodott a szemük, akik aztán lassan eltünedeztek, ahogy felhozták őt a pincéből.
Most valóban csúnya és sápadt lehetek – mondta a nő a bottal egyensúlyozva –, menj föl, és ne nézzél engem. A férfi sóhajtva kilépett a szabadba, és az ég alján látta, hogy vihar készülődik. Várta a szeretett feleségét, aki még mindig nem jött ki, és arra gondolt, hogy valóban nem kellene nézni az botladozását, a beesett arcát. De hirtelen elöntötte az az érzés, hogy mennyire szereti őt, s a vágy, hogy lássa maga előtt.
Megfordult.
A nő már éppen kint volt a fényben, de a botra támaszkodó keze megcsúszott, és a férjét nézve oldalra forduló testtel lassan visszazuhant a sötét pincébe.
Visszanéztem – mondta a nagyszüleinek hónapokkal később a télbe borult görög faluban – a kezét mintha még felém nyújtotta volna. Berohantam. Ahogy föltettem az ágyra, közelről belenéztem az arcába.
Naponta többször látom magam előtt: szép volt.
Másképpen volt szép, mint az életben.
Mélyen a föld alatt, a pincék homlokzata előtt az elcsendesülő visszhangban mintha egy szomorú, halk ének hallatszott volna, ami talán az idegen nyelv, vagy az időbeli távolság miatt nem volt felismerhető, és akkor a pillanatnyi csendben a társaságból az egyik nő megérezhetett valamit. Ismeretlen szomorúság fogta el. Mintha egy falra vetült árnyékot látott volna elhaladni a közelében, ami megállt, majd újra elindult.
ORPHEUS ÉS EURYDIKÉ
Orpheus Kalliopé múzsának és Oiagros folyamistennek, mások szerint magának Apollónnak volt a fia. Felesége, Eurydiké, a folyó partján játszadozott társnőivel, a dryasokkal, a fák istennőivel, mikor meglepte őket Aristaios, Apollón fia, a pásztoristen és a méhek kedvelője. Futott előle Eurydiké és futtában nem látta a mérges kígyót a magas fű között, ez megmarta és a kígyómarás a halálát okozta. (…)
Maga Orpheus lantja zengő hangjában keresett vigasztalást és egyedül bolyongva a parton, csak Eurydikét énekelte; róla énekelt, amikor a nap felkelt, és róla énekelt, amikor a nap lenyugodott. Elment a Tainaron hegyfokához is, az alvilág torkának tátongó mélységéhez, s a fekete félelemtől sötétlő ligetbe hatolt. Ott az alvilág félelmetes királya elé járult, hogy kérlelje emberi könyörgésekre meglágyulni nem tudó szívét. Énekére megindultak az Erebos mélyére rejtett lakukból a könnyű árnyékok, a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, s jöttek sűrű rajban, mint ahogy a lombos ágakon a madarak ezrei bújnak meg, mikor az este vagy a téli vihar a hegyekből összetereli őket. Jöttek anyák és férjek, nagyszívű hősök, akik már eleget küzdöttek az életben, gyermekek és hajadon leányok és ifjak, akiket még szüleik előtt helyeztek máglyára, mindazok, akiket a fekete iszap, a Kókytos folyó és az undok mocsár lomha vize köt meg és a Styx kilencszer körülfolyó árja tart fogva.
(…)
Persephoné, az alvilág királynéja is megilletődött és visszaengedte Eurydikét, csak azt kötötte ki, hogy férje mögött menjen fel a napvilágra s míg fel nem érnek, ne nézzen hátra Orpheus. Hanem Orpheus eszét elvette a vágy hitvese után - megbocsátható vétek, ha egyáltalán ismernék a megbocsátást az alvilági istenek -, s már majdnem felértek a napvilágra, mikor megállt hirtelen és visszanézett.
(…)
…recsegő hang hallatszott háromszor az Aornos mocsár felől, és szomorúan mondta Eurydiké:
– Engem, szegény hitvesedet, és téged, Orpheus, a te meggondolatlanságod veszített el. Íme visszahív már a kegyetlen végzet s két szememre újra álom borul. Isten veled, a nagy éjszaka vesz körül és sodor magával, csak erőtlen kezemet nyújthatom feléd még egyszer, de nem lehetek többé a tiéd.
http://www.literatura.hu/lexikon/mitosz/orpheus.htm
© www.homosapiens.hu